A TARANTULA-KÖD TITKAI
Előzmény: hogy gondolataimat közérthetőbben kifejezhessem, alkalmaztam saját készítésű képeket, de szükségesnek véltem a nagyok által készített képeket és leírásokat is alkalmazni, mindig közzétettem a kép és leírás készítőjének adatait, ezért köszönettel tartozom az alkotóknak!
Egy rendkívül távoli kvazár, amely rengeteg bizonyítékot mutat egy szupermasszív fekete lyukra a közepén.
RÖNTGEN: NASA/CXC/UNIV OF MICHIGAN/RCREIS ET AL; OPTIKAI: NASA/STSCI
A kérdés, hogy az univerzum legnagyobb fekete lyukai miként nőhetnek ennyire hatalmasra ennyire rövid idő alatt. A végleges választ Astrid, a galaxisok kialakulását bemutató számítógépes modell adta meg.
A fekete lyukak általában nagy tömegű csillagok összeomlásakor keletkeznek az csillag-evolúció utolsó szakaszában. Ezért amikor egy fekete lyuk megszületik, tömege nem haladja meg a néhány tucat naptömeget. Ha azonban már kialakult, egy fekete lyuk elkezdi magába vonzani a körülötte lévő anyagot, és ha a szóban forgó lyuk egy galaxis középpontjában helyezkedik el, ahol nagy az anyagsűrűség, akkor akár milliós, sőt milliárdos naptömegig is megnőhet, és „szupermasszív” fekete lyukká válhat.
A Tejútrendszerben található is egy ilyen, ez a Sagittarius A* nevű fekete lyuk, amely több mint négymilliószor nehezebb, mint a Nap. Bár a Sagittarius A* felfoghatatlan óriás, valójában eltörpül néhány már ismert, ennél is sokkal nagyobb „ultramasszív” fekete lyukhoz képest, amelyek tömege több tízmilliárdszorosa a Nap tömegének.
Az ultramasszív fekete lyukak azonban nem csak egyszerűen hatalmasak, de kihívás elé is állítják a kutatókat: a probléma ugyanis az, hogy a galaxisok kialakulásának és evolúciójának jelenlegi elmélete szerint egyetlen fekete lyuknak sem volt elég ideje és anyaga ekkora tömeget elérni, még akkor sem, ha ez a lyuk röviddel az Ősrobbanás után keletkezett. Magyarán akadt eggyel több ellentmondás a megfigyelések és a jelenlegi teóriák között.
A kutatóknak viszont akadt egy hipotézisük, amely ezen gigászok létét magyarázza – eszerint az ultramasszív lyukak nem egy galaxis evolúciójának az eredményei, hanem sokkal inkább kettő vagy akár három galaxis ütközésének, amelyek közepén található szupermasszív lyukak egyesülnek ilyenkor egy ultramasszív lyukká. Ezzel nem csak egyszerűen létrejönne egy hihetetlenül nagy lyuk, de ezen lyuk a megnőtt tömeg miatt gyorsabban is magába vonzani maga körül az anyagot, vagyis rövidebb idő alatt nőne hatalmasra. Mindez azonban sokáig csak hipotézis maradt. Ekkor jött a képbe Yueying Ni amerikai megerősítésre Ni nyilatkozata alapján három olyan ultramasszív lyukat is találtak, amelyek mind ekkor, tehát a kozmikus délben gyűjtötték össze a tömegüket. A szimuláció eredményei ráadásul nagymértékben megegyeznek a megfigyelésekkel:
a legnagyobb ismert fekete lyukak tömege ugyanis valóban körülbelül 40-65 milliárd naptömeg. Sőt, nemcsak az ultramasszív fekete lyukak tömegei, hanem az őket befogadó galaxisok szerkezete és fényereje is szinte tökéletesen egyezik a megfigyelésekkel, így a vizsgálat még megbízhatóbb. A szimuláció másik érdekessége, hogy az ultramasszív fekete lyukak tömege nagyon közelinek bizonyult az elméleti maximumhoz, ami után a fekete lyuk már majdnem teljesen befejezi az anyag felvételét az őt körülvevő akkréciós korongból.
Ezek szerint tehát a számítógépes szimulációk meglehetősen pontosak voltak, ráadásul a fekete lyukak, valamint az őket körülvevő anyag kapcsolatát leíró elméletek kerültek az asztrofizikus nő által vezetett csapathoz, akik ezt az elképzelést le is tesztelték egy csillagászati modellen, az Astridon.
Az Astrid a jelenlegi egyik legnagyobb kozmológiai szimuláció. Mint azt Ni nyilatkozta:
„Az Astrid a kozmosz nagy részét lemodellezi, amely több százmillió fényévet ölel fel, mégis nagyon nagy felbontással tud ráközelíteni (a kisebb részletekre).”
Az Astrid szimulációkat az NSF által finanszírozott Frontera szuperszámítógépen futatták, amely a Texasi Egyetemen, Austinban, a Texas Advanced Computing Centerben (TACC) található.
Ni elmondta azt is, hogy az Astridot eleve erre a rendszerre fejlesztették.
A The Astrophysical Journal-ban közzétett tanulmányban a csapat az univerzum 10-11 milliárd év közötti életkorára összpontosított. Ezt az időszakot kozmikus délidőnek is nevezik, a csillagkeletkezés aránya, ahogy a fekete lyukak által elnyelt anyagmennyiség is ekkor ért a csúcsára. A szimulációban az asztrofizikusok 3000 galaxis evolúcióját vették figyelembe, ami több mint 700 fekete lyuk kialakulását eredményezte, amelyek tömege több mint 1 milliárdszor nagyobb, mint a Napé.
A galaxisok közül több hármas galaxis rendszer is kiemelkedett, amelyekben szupermasszív fekete lyukak voltak találhatók – és ezek végül egy ultramasszív galaxisba egyesültek. A várakozásoknak megfelelően az újonnan kialakult, hatalmas galaxisokban a fekete lyukak gyorsan növekedni kezdtek, és alig néhány százmillió év alatt (kozmikus léptékben tehát villámsebesen) elérték a megközelítőleg 50 milliárd, 65 milliárd és 100 milliárdos naptömegeket – ezután viszont a növekedésük jelentősen lelassult.
Ni nyilatkozata alapján három olyan ultramasszív lyukat is találtak, amelyek mind ekkor, tehát a kozmikus délben gyűjtötték össze a tömegüket. A szimuláció eredményei ráadásul nagymértékben megegyeznek a megfigyelésekkel: a legnagyobb ismert fekete lyukak tömege ugyanis valóban körülbelül 40-65 milliárd naptömeg. Sőt, nemcsak az ultramasszív fekete lyukak tömegei, hanem az őket befogadó galaxisok szerkezete és fényereje is szinte tökéletesen egyezik a megfigyelésekkel, így a vizsgálat még megbízhatóbb.
Az ultramasszív fekete lyukak tömege nagyon közelinek bizonyult az elméleti maximumhoz.
Ezek szerint tehát a számítógépes szimulációk meglehetősen pontosak voltak, ráadásul a fekete lyukak, valamint az őket körülvevő anyag kapcsolatát leíró elméletek is megfelelőek.
Szerintem
Kár, hogy leállították a számítógépet, talán megmutathatta volna, mi lesz a maximum után, ha már nem növekszik tovább az ultramasszív fekete lyuk. Így csak gondolkodni, találgatni lehet, ezután mi várható.
Például:
Igen érdekes, hogyan viselkedik tovább az akkréciós korongját veszített ultramasszív fekete lyuk.
Az akkréciós korong eddig része volt minden fekete lyuknak.
Valamint az ultramasszív fekete lyukban lévő anyag még tartogathat meglepetéseket. Nem lehetséges az, hogy
a benne lévő végtelen mennyiségű anyag örökké így maradna.
Márpedig szerintem várható, hogy történnie kell valaminek.
Most megpróbálom leírni, mi lehetséges az ultramasszív fekete lyukkal, telítődése után.
Lehetséges az is, hogy felrobban, és anyaga szétterül a Világegyetemben.
Új Világegyetem születhet belőle.
Az akkréciós korong hiánya gravitációs és mágneses problémákat kell, hogy okozzon.
Nem képzelhető el, hogy egyszerűen a Hawking sugárzás által lassú megszűnéssel érne véget.
A Hawking sugárzás a kicsi fekete lyukaknál gyorsabb, tehát az ultramassziv fekete lyuknál lassabb a folyamat, vagy az is leállt.
Lehetséges az is, hogy az ultramasszív fekete lyuk ütközik egy hasonló fekete lyukkal, és a kataklizma valami új fizikát mutat be.
Az sem lehetetlen, mivel az ultramasszív fekete lyuknak 40-60 milliárd naptömege van, így a gravitációja is ugyanilyen mértékben a Nap tömegéhez képest növekszik.
Elképzelhető, hogy ez az óriási gravitációjú fekete lyuk megfordítja a Világegyetem jelenlegi tágulásának feltételezését óriási gravitációjával, ha növekszik a gravitációs fekete lyukak száma.
Én nem hiszem azt, hogy igaz lenne, hogy a Világegyetem fénysebességgel tágul.
Azt sokkal jobban elfogadom, hogy az eddigi mérések a vörös eltolódással és a csillagrobbanás gyertyákkal, nem voltak megfelelő módszerek a Világegyetem tágulásának mérésére.
Ez az ultramasszív fekete lyuk óriási gravitációjával és méretével ultra mennyiségű vákuum energiát (sötét energiát) bocsát ki. Mivel több ultramasszív fekete lyuk van a Tarantulla csillagködben is, így a vákuum energia mennyiségének növekednie kell, ami a Világegyetem tágulását fokozza, de ez nem lehetséges, mivel a jelenlegi kutatás szerint így is fénysebességgel tágul a Világegyetem, és Einstein szerint a fénysebesség nem haladható meg.
A Világegyetemben a fénysebesség nem haladható meg, de a Kozmosz tágul fénysebességet meghaladó mértékben, így Einstein fénysebesség mértéke továbbra is érvényes.
Csakhogy az ultramasszív fekete lyuk állítólag vákuum energiát (sötét energia) bocsát ki a Világegyetembe, és ennek következtében tágul nagysebességgel a Világegyetem.
Egész jól hangzik ez a teória!
De az ultramasszívra növekedett fekete lyuk 40-100 milliárd Naptömegü is lehet, és ekkor a
növekedése megáll, szerintem a növekedés nemcsak méretben értendő, de a gravitációjának is ennek megfelelően kell nőnie. Így a Világegyetem tágulásának okozójaként nem biztos, hogy alkalmas az Ultramasszív fekete lyuk, hiszen az óriás gravitáció vonzza egymáshoz a Világegyetem alkotóit. Úgyhogy ez a Vákuum energiából következő távolodás és a Világegyetem tágulása ennek következtében csak akkor működhet, ha az óriás gravitáció növekedéssel nem számolnánk!?
FRISS HÍR
A szupermassziv-ultramassziv fekete lyuk extrém óriási gázfelhőt szippantott be, és ekkor a Világegyetemben a legnagyobb robbanás következett be. Ezzel bizonyosan túlhaladta a szupermasszív és ultramassziv fekete lyuk tömeget.
Ezzel ismeretlen új fizika és új anyag létrejötte valósulhatott meg! Azért következtetek erre, mivel a Földön az óriás gyorsítókban hasonló óriás robbanásokat idéznek elő, és a robbanások után új fizika és új anyagok jönnek létre.
De ha a szupermasszív és ultramasszív fekete lyukak elképzelhetetlenül nagy vákuum energiát bocsátanak ki, ebből következik, hogy az óriás fekete lyukaknak tömeget kell veszíteniük.
Ha tömeget veszítenek, akkor egy idő múlva nem tudnak elég vákuum energiát kibocsátani, tehát a Világegyetem tágulását képező sötét energiának (vákuum energia) csökkennie kell. Ez esetben csökken a Világegyetem tágulásának mértéke.
A fizika csodákra is képes, még az sem lehetetlen, hogyha a szupermasszív-ultramasszív fekete lyuk kellő, nagymértékű energiát veszít, akkor újból beindul a már működésében leállt szupermasszív-ultramasszív fekete lyuk.
Azt gondolom, hogy mivel ezek az óriási ultramasszív fekete lyukak pont nagyon távol, tízen milliárd fényévre vannak, így a keletkezésük is különleges, új fizika. Hiszen ott már nem lenne szabad anyagnak lenni.
Csillagászok a folyamatokban történő változást a galaxisok közepén található szupermasszív fekete lyukak hatásának tulajdonítják, de nehéz konkrét bizonyítékot szerezni erről a régmúlt időről.
A világűrben száguldó óriás fekete lyukat
Bár nem lehet látni, de az űrben száguldva áthaladt csillag ködökön, és azt lehet látni, hogy nyomában rengeteg csillagkeletkezés észlelhető. Az óriás teleszkópok régi felvételeit átvizsgálva észlelték, látták meg, hogy a Világegyetemben hosszú, elnyúló egyenes vonalban, mintha egy folyam lenne, rengeteg csillag képződik.
Miután megvizsgálták a csillagképződés elejét mai műszerekkel, kiderült, hogy ott egy óriás fekete lyuk létezik, és a Tejút körül száguld.
Óránként 100 ezer mérföldes (161 000 km) sebességgel repül a galaxisban. A gravitációs mikrolencsézés segítségével fedezték fel a fekete lyukat ott, ahol a tudósok a fény torzulását figyelték, amelyet egy objektum gravitációja okozott.
Mennyi érdekes csoda van a Világegyetemben!
De hogyan és mitől indult el, és főleg ekkora sebességgel?
Talán az lehetséges, hogy két spirálgalaxis éppen ütközött, közepében két óriás fekete lyukkal, amelyek éppen egyesültek, és az egyesülés által óriás gravitációs hullámokat generáltak. Az ütközés következtében csillagaik, ködeik hatalmas örvénylést képeztek (már láttam ilyen örvénylést, hatalmas gravitációs energiák örvénylenek).
Ehhez közelített egy harmadik galaxis, és az éppen egyesülés közben lévő két galaxis és a bennük lévő két fekete lyuk egyesülése közben fellépő, kettős óriási gravitációs hullám és örvénylés szétszakította a harmadik galaxist, és az abban lévő fekete lyukat annyira felgyorsította, hogy az kirepült a Világegyetembe.
Ezt a fekete lyukat látjuk gravitációs lencsével most, amelyik a Tejút körül kering. Meg kívánom említeni, hogy ehhez aránylag közel, találtak a kutatók egy másik ugyanígy száguldó fekete lyukat.
Ebből következtetve a Világegyetemben több hasonló száguldó fekete lyuk is lehet. Ennek keletkezése egy új fizikai magyarázatot igényel.
A Tarantula-köd és csillagok
A Tarantula-köd legújabb képe a röntgentől az infravörösig tárja fel a csillagkeletkezés folyamatait.
A Lokális Csoport a galaxisoknak azon halmaza, amely a Tejútrendszert is tartalmazza. Ennek legnagyobb és legfényesebb csillagkeletkezési területe a 30 Doradus, más néven Tarantula-köd, amely a Nagy Magellán-felhőben helyezkedik el. Ezt a területet már régóta tanulmányozzák a csillagászok, hogy jobban megértsék, hogyan születnek és fejlődnek a Naphoz hasonló csillagok.
A NASA Chandra röntgenobszervatórium küldetésének ideje alatt gyakran vizsgálta a Tarantula-ködöt, többször,
Dr. Leisa Townsley irányítása alatt, aki 2022 nyarán hunyt el.
Az adatokat továbbra is gyűjtik és elemzik, így lehetőség nyílik a tudósok számára, hogy most is és a jövőben is többet tudjanak meg a csillagkeletkezésről és az ehhez kapcsolódó folyamatokról.
2022 vége felé tették közzé a Tarantula-köd legújabb felvételét, amelyet a NASA James Webb űrteleszkóp (JWST) infravörös és a Chandra röntgenhullámhosszakon végzett megfigyeléseinek kombinálásából állítottak elő. A királykék és lila színek jelentik a röntgentartományban készült felvételeket. Ezek olyan több millió fokos gázt mutatnak, amelyet a nagy tömegű csillagokból származó szelek lökéshullámai hevítettek ilyen forróra. A Chandra adatai szupernóva-robbanások maradványait is kimutatták, melyek során számos fontos elem, pl. oxigén és szén szóródik szét az űrbe, amelyek aztán a csillagok következő generációjának részévé válnak.
A Tarantulla-csillagköd (Kép: Flickr/NASA Goddard SFC)
Ultramasszív fekete lyuk a Tarantula-ködben
A James Webb űrteleszkóp infravörös szemein át látható, milyen lehetett az Univerzum 10 milliárd évvel ezelőtt.
Az űrteleszkóp felvételén sokezer olyan csillag látható, az egyik legérdekesebb csillagköd környékén, amit eddig még a legnagyobb teljesítményű teleszkópokkal sem sikerült megfigyelni.
Az úgynevezett kozmikus délidő az univerzum kialakulásának körülbelül 10 milliárd évvel ezelőtti szakaszát jelenti, mikor a masszív galaxisok csillagainak születése minden addiginál gyorsabban zajlott. Ez a kozmikus hajnalt követő intenzív időszak nem tartott nagyon sokáig: amint a gázok túlságosan felforrósodtak, vagy az elliptikus galaxisokban a csillagok formálódásához szükséges por mennyisége csökkent, a csillagképződés üteme lassult vagy leállt.
A csillagászok a folyamatokban történő változást a galaxisok közepén található szupermasszív fekete lyukak hatásának tulajdonítják, de nehéz konkrét bizonyítékot szerezni erről a régmúlt időről.
A segítséget a kozmikus hajnal és délidő megértéséhez és alaposabb feltérképezéséhez a James Webb Űrteleszkóp jelentheti, ami az infravörös kameráinak segítségével egészen részletes felvételeket tud készíteni a csillagképződési régiókról, köztük a Tarantula-csillagködről, ami több szempontból is speciális nebula. A Dorado (Aranyhal) csillagképben található köd, hivatalos nevén 30 Doradus területe rendkívül aktív csillagkeltető, ahol a Tejútrendszert is magában foglaló Lokális Galaxiscsoport tagjai közül a legtöbb égitest születik. Ebből következik, hogy a jól ismert Tejútrendszer élete még hosszú ideig tart, tovább, mint amit eddig jósoltak.
A Tarantula-köd a kémiai összetétele miatt valamelyest a kozmikus délidő régióival mutat hasonlóságot és a kutatók számára lehetőséget nyújt annak tanulmányozására, hogy hogyan is zajlott le a hajnalból délbe való fordulat az univerzum evolúciójában.
Tarantula_Nebula_NIRSpec_IFU-e1662817507571.jpg
A Tarantula-csillagködről a JWT MIRI, NIRCam és NIRSpec műszerei is készítettek felvételt, a képeken pedig különleges részletességgel látszanak a csillagok, köztük olyanok is, amelyeket korábbi felvételek, például az ESO (Európai Déli Obszervatórium) VLT Égboltfelmérő Távcsöve által készített képek még nem tudtak megmutatni. Az ESA leírása szerint több ezer újonnan felfedezett fiatal csillag tűnik fel a Tarantula kozmikus hálójában, amelyeket első ízben figyelhetnek meg a kutatók, emellett a felvételek hozzájárulnak, hogy a nebula felépítéséről és gázainak összetételéről is több információt szerezzenek a csillagászok. A nebula látványa a közeli infravörös és a közép-infravörös tartományban mérő berendezések tekintetén keresztül máshogy jelenik meg, az Európai Űrügynökség és a NASA pedig az összehasonlítás megkönnyítésére ugyanarról a régióról (felül) és a MIRI (alul) eszközzel.
https://hu.wikipedia.org/wiki/A_F%C3%B6ld_helye_a_Vil%C3%A1gegyetemben#/media/F%C3%A1jl:
Universe_Reference_Map_(Location)_001-hu.jpg
A Tarantula csillagkép csillagai bizony messze vannak több mint 10 mrd fényévre így bizonytalan minden következtetés tulajdonságaikról róluk, a fénnyel mérés, nem biztos eredményű kísérlet.
Így amit ott látunk az nagyon rég múlt történés, ahogyan a
“https://astronomyknowhow.hu/hu/a-feny-rejtelyes-utja-a-vilagegyetemben” című munkámban is írtam az „astronomyknowhow.hu” honlapomon.
Ami érdekes, hogy a Tarantula nagy tömegű új csillagokból álló középső része nem lehetne ott, sőt rengeteg új csillagkeletkezés is van, és szupernova robbanásokkal?! A szupernova robbanások rengeteg fémes és egyéb csillagkeletkezéshez szükséges elemet terítenek szét a Tarantula csillaghalmazban. És ebből valóban rengeteg új fiatal csillag jön létre. De mégsem lehetnek ott, mivel közelükben jó étvágyú szupermasszív fekete lyukak vannak, és már régen megették volna a csillagokat. A szupermasszív fekete lyuk célja, hogy ultramasszív fekete lyukká váljon, és így maga körül óriás gravitációjával mindent megegyen, elfogyasszon, és ekkor akkréciós korongját, gyűrűjét is elfogyasztva, 60- 100 milliárd naptömegűvé váljon. Azt még nem tudjuk, hogy az ultramassziv fekete lyuk után milyen folyamat következik. De szerintem kizárt, hogy ez a hatalmas tömegű anyag és gravitáció békében várna a semmire. Egyszerűen valaminek történnie kell, lásd feljebb.
A Tejút közepében lévő „Sagittarius A” a közelsége miatt a legtöbbet vizsgált óriás fekete lyuk, amelyről úgy olvastam, hogy körülötte sok kis fekete lyuk is létezik. Viszont a saját környezetét dominálva ott nincsenek élő csillagok. A körülötte elhaladó nem kevés csillag óriási ovális pályán közlekedik és a „Sagittarius A”-t megkerülve, rettentő sebességre gyorsítva elkerüli azt, hogy a „Sagittarius A” nehogy felfalja. Viszont a Tejút távoli karjaiban keletkeznek az új csillagok a „Sagittarius A” hatására.
Úgyhogy tényleg rendkívül érdekes a Taratula-köd és csillag bölcső központja, ahol szupermassziv fekete lyuk több is együtt létezik. Ugyanakkor felmerül ez a Világegyetem csodája a Tarantula csillagképben. Ezt lehet tagadni, bírálni, de létezik! El kell fogadnunk, hogy a Világegyetemnek sok titka, rejtélye lehet, amit érdemes kutatni, még akkor is, mint a Tarantula csillagkép, amely rengeteg csillagot és sok most születő csillagot tartalmaz, miközben szupermasszív fekete lyukak is vannak ott. Ezek eddigi tudásunk szerint együtt nem voltak lehetségesek, de itt mindegyik él, teszi a dolgát. Mi meg kénytelenek leszünk felülvizsgálni az eddigi törvényeket, és újakat alkotni.
Létezik10mrd fényévre Tejút tömegű, de 30-ad méretű galaxis, de a Tejútban lévő anyagot, csillagot, csillagport és kis galaxisokat tartalmazza. Ami ott lehetetlen lenne, mivel ott nincsen és nem is volt elég anyag ehhez. Lehet, hogy ezek a galaxisok vagy nem olyan masszívak, vagy nem olyan távoliak, mint ahogy az a mérések alapján tűnik. Ám az sem zárható ki, hogy a fény ezen galaxisok esetén nem csillagok milliárdjaiból érkezik, hanem olyan gázból, amelyet egy szupernehéz fekete lyuk nyel el – magyarán egy kvazárból. Ez utóbbi felfedezés is érdekes lenne, mivel a galaxisokban található szuper nehéz fekete lyukakról is keveset tudunk. A következőkben tehát a kutatók spektroszkópiával a mostani eredményeket ellenőrzik: tehát hogy ezek a galaxisok valóban olyan távoliak-e, mint amilyeneknek tűnnek, illetve hogy mi produkálhatja a beérkező fényt.
Kiderült, mi történt a Tejútrendszer testvérével
Megtalálták a Tejútrendszer rég elveszett "testvérét": a legközelebbi nagy galaktikus szomszéd, az Androméda galaxis összezsugorított és felfalt egy nagy tömegű galaxist kétmilliárd évvel ezelőtt.
M32 Fotó: Fabrizio Francione M31-M32(p) Fotó: Hollósi Ferenc 2020. 09.22.
https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=96002765
Bár nagymértékben összezsugorodott, a galaxis bizonyítékok sorát hagyta hátra: egy szinte láthatatlan halót, egy csillagáramlatot és egy különálló, rejtélyes, összetett galaxist, az M32-t.
(A halo a galaxisok legnagyobb és legritkább, közel gömbalakú vagy elliptikus térsége, amely főleg idős csillagokat, gömbhalmazokat tartalmaz.)
A Michigani Egyetem kutatóinak felfedezése segíthet a csillagászoknak annak megértésében, hogyan alakultak ki a Tejútrendszerhez hasonló lemezes galaxisok, és hogyan éltek túl hatalmas egybeolvadásokat - írta az MTI a PhysOrg tudományos-ismeretterjesztő hírportál alapján.
A Lokális Galaxiscsoport harmadik legnagyobb tagja a Tejútrendszer és az Androméda után az M32p galaxis volt, mielőtt egybeolvadt az Andromédával. Számítógépes modellek segítségével Richard D'Souza és Eric Bell, a Michigani Egyetem munkatársai elemezték ki a bizonyítékokat és jutottak arra a következtetésre, hogy az Androméda a Tejútrendszer rég elvesztett "testvére". Eredményeikről a Nature Astronomy tudományos lapban számoltak be.
A kutatók számára régóta ismert volt, hogy a galaxisokat körülvevő halo kis, felfalt galaxisok maradványait tartalmazza. Az Andromédától várható volt, hogy több százat "fogyasztott el" kisebb kísérőiből. Úgy vélték, ez megnehezítheti azt, hogy egyesével megvizsgálják és megismerjék őket.
Egy új számítógépes szimuláció segítségével azonban rájöttek, hogy bár számos galaktikus kísérőjét az Androméda fogyasztotta el, külső, halvány halójának számos csillaga egyetlen nagy galaxis aprózódásával jött létre.
"A csillagászok régóta tanulmányozták a Lokális Galaxiscsoportot. Sokkoló volt rájönni, hogy a Tejútrendszernek volt egy nagy testvére, és mi sohasem tudtunk róla."- mondta Eric Bell.
Az Androméda által szétrombolt M32p galaxis legalább húszszor nagyobb volt, mint bármely galaxis, amely összeolvadt a Tejútrendszerrel élete során. Az M32p nagy tömegű volt, a Lokális Galaxiscsoport harmadik legnagyobb galaxisa.
Az eredmény egy régóta élő rejtélyt old meg, nevezetesen azt, hogyan formálódott az Androméda enigmatikus kísérő galaxisa, az M32 (más néven Messier 32 vagy NGC 221). Úgy sejtik, hogy az összetett és sűrű galaxis a Tejútrendszer rég elveszett "testvérének" megőrződött központi része - mint a szilva megmaradt magja.
"Az M32 különös jelenség. Miközben úgy néz ki, mint egy öreg, elliptikus galaxis, valójában sok fiatal csillagot veszített. Ez az univerzum egyik legösszetettebb galaxisa. Nincs még egy olyan galaxis, mint ez"- mondta Bell.
A szakértők szerint a tanulmány megváltoztatja a galaxisok formálódásának hagyományos elméletét. Kiderült, hogy az Androméda lemeze túlélt egy nagy tömegű galaxissal való összeütközést, amely megkérdőjelezi azt az általános elméletet, amely szerint egy ilyen nagy kölcsönhatás tönkretenné a lemezt és elliptikus galaxist formálna.
A kutatás során használt módszerek más galaxisok esetében is használhatóak. Segítenek feltárni azt a bonyolult ok-okozati hálót, mely a galaxisok növekedését irányítja, és ismereteket szerezni arról, milyen hatása van a galaxisokra az összeolvadásoknak.
Egyszóval a Tejút és az Andromeda nem végeztek rendes munkát, egy kicsit még meghagytak, a felfalt M32p-ből, így lebuktak, mármint a Tejút és az Andromeda galaxisok, egyszerűen felfalták a náluk nem sokkal kisebb harmadik M32p galaxist, akivel hárman együtt voltak a legnagyobbak a Lokális csoportban. De ebből következtetve, az lesz, hogy az Andromeda 4milliárd fényév múlva felfalja a Tejutat. Persze semmi sem biztos előre tekintve, csak a múlt biztos, bár az is dialektikus néha. A Világegyetemben sokszor előfordul, hogy a kis csillag falja fel a nagyot. Így az sem lehetetlen, hogy a Tejút falja fel az Andromeda galaxist. Sőt úgy tudom, hogy a Nap 4 milliárd év múlva vörös óriássá változik. Így nem tudom az Andromeda galaxis és a Tejút galaxis közül ki mit fal fel.
Kíváncsi vagyok, hogy az Andromeda sorsa milyen lesz 4 milliárd év múlva, hogyan ütköznek össze.
Budapest, 2023.05.14.
Hollósi Ferenc