HU
Magyar
HU
Magyar
GB
English
Weboldal címe
Weboldal alcíme
ÚJ GRAVITÁCIÓ
#Forever  #Love  #Photos

ÚJ GRAVITÁCIÓ 

Előzmény: hogy gondolataimat közérthetőbben kifejezhessem, alkalmaztam saját készítésű képeket, de szükségesnek véltem a „nagyok” által készített képeket és leírásokat is alkalmazni, mindig közzétettem a kép és leírás készítőjének adatait, ezért köszönettel tartozom az alkotóknak!

Hosszú ideig az volt a szakértő tudósok véleménye, hogy a gravitációnak nincs anyaga és ezért nem tudható hogyan működik, és hogyan továbbítja a gravitációs hullámokat, fénysebességgel. A legújabb kutatások szerint a gravitáció anyaga a kvantált graviton. Bármilyen anyag, sőt két atom is gravitációs erőt fejt ki. Létezik olyan, hogy a sötét anyag is gravitációt fejt ki, és nincs észlelhető anyaga. Einstein szerint az alanti képnek megfelelően a testek a téridő szövetébe süppednek, és így felfelé haladva a lejtőn, gravitációs erőt kell kifejteniük. A gravitációs erő hatása végtelen, viszont rendkívül kicsi, és eddig sokan kétségbe vonták a gravitációs anyag, a graviton létezését.

1. kép: Egymás körül keringő fekete lyukak illusztrációja - Fotó: Mark Garlick/Science Photo Library, https://444.hu/2017/06/01/ujra-osszeolvado-fekete-lyukak-nyomaira-talaltunk-tenyleg-itt-a-csillagaszat-uj-korszaka

A gravitáció és a graviton új magyarázatához szeretnék csatlakozni tanulmányomal, új gondolatokkal. 
Az Einstein által megfogalmazott sík, téridő szövetben történő anyag besüppedés fizikájának magyarázatával nem értek egyet. Szerintem a gravitáció térben működik, és nem lehet magyarázni egy gumiszövettel, és annak viselkedésével. (lásd.1. kép) 
Véleményem szerint a gravitációs hullámok, hasonlóképp a fényhez, térben gömbszerűen terjednek. A gravitációs hullámok úgy épülnek egymásra, mint egy hagymának a rétegei, gömbszerűen.

Sokkal jobb magyarázat az, hogy a Föld azért nem zuhan a Napba, bár mindkettő gravitációsan vonzza egymást, mert a Föld kellő sebességgel forog a Nap körül, ahhoz, hogy centrifugális erővel ellensúlyozza a kölcsönös gravitációs vonzást.
A gravitáció terjedése elméletem szerint: hullám és fénysebességgel  halad,  ami csak úgy lehetséges, hogy az egész Világegyetemben léteznek „golyócskák”, a Világűrben mindenhol jelen lévő gravitonok  egyidőben lökik meg egymást, így mozdulnak egyszerre, fénysebességgel a gravitonok. Így közvetítik a gravitációs hullámokat.

Az anyagok és a fekete lyukak a gravitációs erejük kisugárzásával energiát, tehát tömeget is kell, hogy veszítsenek, a Hawking sugárzás is elvon anyagot a fekete lyukból. A hatalmas  mennyiségű  sötét  anyag, amely óriási  gravitációs  erőt fejt ki, azt bizonyítja, hogy anyagának is kell lennie, és ezzel az óriási gravitációval tartja egyben az ismert anyag  spirálgalaxisait.  

Talán a Világegyetem tágulásának lehetséges magyarázata, hogy a sötét energia növeli annak térfogatát.
Mielőtt tovább lépnék, szeretnék fizikai adatokat közölni a világegyetemről: 
Először is leszögezném, hogy a világegyetem anyag mennyisége megegyezik a születésekori anyag és atom mennyiséggel. A világegyetem összetétele: 

  • 68,3% sötét energia 
  • 26,8% sötét anyag
  •   4,9% ismert anyag

A sötét energia nagy pontossággal megegyezik a Planck sűrűséggel - a fizikusok által használt kvantum mértékegységgel. A tizedesvessző után 122 db nullát tartalmazott, és utána 136 áll. Ha ez az érték a legkisebb mértékben más lenne, akkor a világegyetem is teljesen más lenne. Hogyha pl. a tizedesvessző utáni 122 db nullát követő szám 137 lenne, akkor a galaxisok nem alakultak volna ki. De kialakultak, akárcsak mi.   
Mik voltak az esélyeink, egy a 10 500-hoz.
A Föld tömege 6 583 003 100 000 000 000 000 000 tonna. 
Ez a szám határozza meg a Föld gravitációs erejét.
Az erős nukleáris kölcsönhatás, amely az atommag stabilitásáért felel, százszor erősebb lehet, mint az elektromágneses kölcsönhatás, amely viszont akár tízezerszer erősebb, mint a gyenge nukleáris kölcsönhatás.
A három erő erősségben egymáshoz képest, mind milliós nagyságrenden belül van.

Ezek után következik a gravitáció. A gyenge nukleáris kölcsönhatás, amely egymillószor gyengébb, mint az erős kölcsönhatás.
De mintegy millió- milliárd-milliárd-milliárdszor erősebb, mint a gravitáció.

 Mégis ez a végtelenül gyenge gravitáció tartja egyben a Világegyetem összes működő objektumát, a Földhöz vonzódik a Hold, a Naphoz vonzódik a Föld és a naprendszer összes bolygója, a Nap vonzódik a Tejúthoz, minden vonzódik mindenhez a gravitációs kölcsönhatással.

 Az ismertetésből kimaradt a sötét lyuk, óriási gravitációja a szülő óriáscsillagból jött létre, annak jelentős gravitációját megörökölve, ezért olyan erős gravitációja van, hogy a saját fényét is magához vonzza, és ezért sötét. 

 A gravitáció és anyaga a kvantált graviton kitölti az ismert Világegyetemet, hatótávolsága végtelen. A graviton golyószerű hullámmozgású atomi rész.  A graviton létezése úgy igazolódik, hogy a gravitációs hullámot műszerrel érzékeljük, és ugyanakkor a történés helyét, a fekete lyukak vagy neutron csillagok ütközését távcsövekkel is észleljük. (lásd. 2-3. kép)

2. kép: https://wwwürviág.hu/tavoli_világok_kutatói/20180606_ütköző_neutroncsillagok_formalta  _kis_tőmegű_fekete_lyuk

Fent két neutroncsillag  ütközése  után  feltételezhetően egy fekete lyuk jön létre.  Az alsó képen egy művészi elképzelés látható a fekete lyukakról, nagyenergiájú részecskék áramával és törmelékkoronggal. (Kép: NASA / CXC / M. Weis)

3. kép: Two Black Holes Merge into One
https://www.youtube.com/watch?time_continue=11&v=I_88S8DWbcU&feature=emb_logo

A nagy galaxisokban nagyobb a gravitáció, mivel a körülöttük lévő csillagok sokszoros gravitációja hozzáadódik a Világegyetemben homogénen lévő gravitációhoz, és az azt alkotó gravitonokhoz.
A fényhullám gömb formában terjed összetétele anyag, hullám, és kvatumokban-szakaszokban halad fénysebeséggel.
A gravitációs hullám hasonló, gömb formában terjed, energiát közvetít fénnysebeséggel,
így feltételezhető, hogy a gravitációt az anyaggal bíró gravitonok alkotják. 
Ilyen kísérlet az ikerparadoxon igazolás, amikor a foton egyik felétől távol elhelyezett másik félhez, a spin változást fénysebességgel közvetíti. Elgondolásom szerint a közvetítő anyag a graviton is lehet. Ebből következik, hogy az ikerparadoxon kísérlettel információt közvetítünk!! Elképzelhető egy olyan gravitációs hullám érzékelő létrehozása, amely az ikerparadoxon kísérlet tapasztalatait használja ki. A fény és a gravitáció – graviton azonos tulajdonságokat mutat a gondolat fizikában.

Az eddigi elképzelésemet a gravitációról és az azt alkotó gravitonokról, azok viselkedéséről, bizonyítandó a graviton anyag létét, a könnyebb érthetőség kedvéért síkban fejeztem ki. 

Az „astronomyknowhow.hu” oldalamon, a „Sötét anyag – sötét energia” tanulmányomban írtam, a Világegyetem végtelen és sík! A síkot nem papír vékonyságúnak gondolom, a síkot alkotó anyag része lehet a sok milliárd csillaghalmaz, ennek fizikai mérete a SÍK Világegyetem, a sík mérete 45+45 mrd fényév, ezért jogosan lehet síknak tekinteni, mivel a Világegyetemben a csillagfelhők, galaxisok, csillagképek, feketelyukak  összesen egy síkot képeznek.

A Spirálgalaxis síkjának a közepén, kisméretű gömbszerű térbeli kiterjedéssel, ebben van az óriási feketelyuk. Így a gravitációról és a gravitonról eddig leírt logikai érvelések térben is érvényesek!
Sőt a térbeni viselkedésük működése és fizikája teljesen új megközelítést és gondolatokat vet fel.
A térben értelmezett gravitáció új megvilágításba helyezi az eddig értelmezett galaktikus fizikát. Másképp működik a tágulás, a galaktikában lévő összes csillag, spirálgalaxis, stb. mozgása, és az Univerzumban mért csillagközi távolságok mérése.

A galaktikus teret teljes mértékben kitölti a gravitáció, amit a kvantált graviton alkot és közvetít. Elképzelésem szerint ebben a homogén graviton térben a gravitonok burkot alkotnak a galaxisok és csillagok körül. Mivel a csillagok és galaxisok sem halott anyagok, állandó robbanások vagy napkitörések zajlanak, esetleg jet – supernova jön létre, emiatt a galaktikus tér állandó mozgásban van, ezeket gravitációs hullámként lehet érzékelni.

Jelenleg a kutatók és tudósok a Földről, LIGO és VIRGO műszerekkel (lásd. 4-5.kép) a gravitációt érzékelik, az óriási fekete lyukak robbanásszerű egyesülését, és a neutron csillagok robbanással formálta, új fekete lyuk létrejöttét érzékelik.

Új igazán érdekes, hogy a gravitáció hullámzó anyaga homogénen kitölti a Világegyetemet, és hullámai fénysebességgel haladnak. Mindenesetre furcsa dolog az, hogy 
minden anyagnak, méretétől függetlenül, a Földnek, a Holdnak, a Napnak és a Világegyetem minden csillagának és a benne lévő ködöknek, galaxisoknak, fekete lyuknak van saját gravitációja, és az anyagok állandó gravitációs kölcsönhatásban léteznek. Ez a több 100 milliárdnyi anyagnak a saját és kölcsönhatott  gravitációja  hozza létre a garavitációs teret. Tehát nem szükséges gravitációs közvetítő anyagnak létezni. 

Tehát többféle gravitáció létezik, és még az sem biztos, hogy a nagyobb méretű égi objektumnak nagyobb a gravitációja. Az is lehetséges, hogy a csillag élete végén egy neutron csillaggá, vagy fekete lyukká zsugorodik össze, ezeknek így mindent felülíró gravitációs erejük sűrűsödik össze, ezáltal körülöttük drámaian megváltozik a Világegyetem.

De felmerül , hogy a fordítottja sem lehetetlen, a gravitációból alakulnak ki az anyagok, az ismert anyag, a sötét anyag és a sötét energia is.
Ezek mind a gravitáció megjelenési formái lehetnek. LEHETSÉGES, hogy a Világegyetem összes anyagát a gravitáció hozta létre a gravitációból!?

​Az űr végtelen, de amint írtam, nem anyagmentes. Sokféle anyag létezik benne, részben amit ismerünk, és nagy részét nem ismerjük. Így a keletkezésnek azt a módját, hogy gravitációból jött létre a Világegyetem anyaga, a gravitáció által, lehetségesnek tartom!

4. kép: A Pisa mellett található Virgo gravitációshullám-detektor légi felvétele FORRÁS: ESA, https://www.origo.hu/tudomany/20190329-folytatja-gravitacios-hullamok-utani-kutatasat-a-tovabbfejlesztett-ligo-es-a-virgo.html, A kutatásban részt vevő Virgo, az olaszországi Európai Gravitációs Obszervatóriumban (EGO) lévő gravitációshullám-detektor.

5. kép: https://www.ligo.caltech.edu/news/ligo20191015

A LIGO két ikerdetektorból áll, az egyik Washingtonban, a másik Louisianában található. A fejlesztésnek köszönhetően a műszerek képesek lesznek az eddigihez képest kétszer akkora távolságban is észlelni a fekete lyukak ütközését.

A fekete lyukak összeolvadása vagy csillagok ütközése, az a gravitációs fizikában a „jéghegy csúcsa”. Ez a rendszer hatalmas, rendkívül összetett és finom. A gravitációs hullám és a Világegyetemet kitöltő gravitonok? mozgásai fénysebességgel történnek. Ezen mozgások megismerésével, és a vizsgálatoknak megfelelő egyre jobb műszerek kiépítésével, egy új gravitációs fizika valósul meg, amelyről annyit tudunk, hogy létezik, és a kvantált graviton alkotja. Mint már írtam, főbb tulajdonságai a gravitációnak, pl. haladási sebessége, anyag és hullám tulajdonságai megegyeznek a fény ilyen tulajdonságaival. Az is igaz, hogy az általam közzétett  „A fény rejtélyes útja a Világegyetemben” című tanulmányomban cáfolom a fénysebesség Einstein által meghatározott  mértékét. 
A gravitációs tér a fentiek miatt állandó hullámzásban, rezgésben van, a benne lévő objektumok hatására. 

6. kép: A CL0024+1654 jelű halmaz a Hubble-űrtávcső 2004. novemberi felvételén. (Kép: NASA / ESA / H. Lee & H. Ford, Johns Hopkins Univ.) https://www.urvilag.hu/a_het_kepe/20091023_egy_gigantikus_lencse

A gravitációs lencsék

A Világegyetem csodái a gravitációs lencsék, (6. kép) amelyek úgy jönnek létre, hogy a galaxisok gyűrűt képeznek. Megfigyelésem szerint gravitációs lencse galaxisai élükre fordulva látszanak, ebből nekem az következik, hogy a fő gravitációs erejük a síkjukra merőleges, és ez alakítja ki a gravitációs lencsét.

A gravitációs mezőik így összeadódnak,  ezért a fényelhajlás következtében optikai nagyító tulajdonság jön létre a gyűrű közepén. Tehát a fény nem mindig halad egyenesen, elhajolhat, és akkor létrejön a gravitációs lencse nagyító hatása. Ha a fény útja síkban és térben is elhajolhat, akkor hoszabb utat tesz meg, és útja a szemsugár egyenesétől eltér, nő a távolsága az érzékelőhöz képest!  Ezért a világegyetemben fénnyel mért távolságok nem valósak. A Világegyetem tágulásának vörös eltolódással történő mérése,  jelentősen váltózó értéket mutat.  
Ez a tény is igazolja, hogy világegyetem nem egy sík gumilemez, hanem térben saját szabályai szerint működő, kvantum anyagokkal és anyagokkal teli, csodálatos végtelen! 

A gravitációs lencsét ma már használják tudatosan, célzottan, akár több milliárd fényévvel is messzebb látnak távcsöveikkel az észlelők, ha alkalmazzák. Egyébként a gravitációs lencsék alkalmasak csillagok távolságának mérésére?

Ha a gravitációs lencse közepén egy kvazár van, akkor az nagyítva látható. De ha a látómezőben felénk közelebb egy galaxis is található, akkor is a kvazár képét láthatjuk középen,  és mivel a galaxis elhajlítja  a kvazár fényét, akár egyszerre többszörösen is láthatjuk a kvazár képét teleszkópunkban. Az egyenesen érkező kvazár kép útja rövidebb, mint a galaxist megkerülő kvazár képe, ebből ki lehet számítani a kvazár pontosabb távolságát tőlünk.
​ Erre jó példa a hires Einstein - kereszt.

https://www.rieth.hu/Vilagom/10b_Kvazar.htm

Einstein-kereszt (Hubble)

GRAVITÁCIÓ 

Kezdjük az elején. A Világegyetemet kitöltő hidrogén atomok esetében van atommag, amely 1proton és1 neutronból áll, és körülötte van az elektron. Az elektron negatív töltésű, az atommag pozitív, ennek ellenére soha nem fordul elő, hogy az atommag magához rántaná az elektront. Ha ez előfordulna, akkor vége lenne a világnak. És miért nem tud az elektron az atommagba zuhanni? Mert fénysebességgel halad körben, és ez a sebesség meggátolja, hogy az atommagba zuhanjon, pályája nincs, de nem tudjuk, hogy éppen hol van, mindenütt van. A Nap és a Föld kapcsolatban van egymással, amit a gravitációs vonzás idéz elö, ami természetesen tömegfüggő. A Nap a nagyobb méretű, a gravitációja is, a Föld kisebb, a gravitációja is kisebb.
A Föld nem zuhan a Napba, mert a Nap által képzett gravitációs térben forog körben a Föld a pályáján, és a sebessége pont olyan, hogy ne tudjon a Napba zuhanni. A Föld mindig arra törekszik, hogy minél távolabb legyen a Naptól, és ott keringjen, de több milliárd év alatt beállt az egyensúly, a Föld a mostani pályán kering a Nap körül stabilan, és forog saját tengelye körül is.
Vajon hogyan és mitől alakult ki a Nap és a Föld közötti különleges gravitációs egyensúly? 
Lehetséges, hogy a Nap létrejötte után a megmaradt óriási porkorongból jöttek létre a Föld, és a többi bolygók, középpontban a Nappal. Ezt igazolják az exobolygók is, amelyek hasonló módon jöttek létre.
 Ugyanez a gravitációs jelenség tartja egyben a galaxisokat is. A galaxis közepén óriási fekete lyuk van, hatalmas gravitációs vonzásával, és ami a közelébe kerül csillag, köd, vagy más, azt mind bevonzza, ha közel kerül, felfalja. A fekete lyuk lehet, hogy magához vonz minden anyagot és az akréciós korongjába építi, vagy elnyeli, ezzel gyarapszik. A fekete lyuknak féktelen étvágya van az óriás gravitációja által. Ennek ellenére a galaxisok életének rendkívül fontos része, mert nemcsak megemészt csillagokat és anyagokat, hanem a csillag-keletkezést is előidézi. Ezért lehetséges, hogy szinte minden galaxisban van középen egy óriási fekete lyuk. 

Dr Vera Rubin, egy nagyon kiváló csillagász hölgy, disszertáció témájában írta, hogy az atomokban az elektronok forognak, a Nap és a Föld forog, a galaxisok forognak, a Világegyetem is forog. Ezen kívűl ő fedezte fel a sötét anyagot, és a sötét energiát, és javasolta a világ tudósainak, csillagászainak, hogy ezzel a két témával kiemelten foglalkozzanak. Úgy vélte, hogy
a Világegyetem megismeréséhez a sötét anyag és a sötét energia megismerése feltétlenül szükséges.

Dr Vera Rubin a csillagok mozgásának tanulmányozására és a galaxisok megértésének szentelte karrierjét. 2024 második felében, amikor elkészül a Vera C. Rubin Obszervatórium, a teleszkóp egy 8,4 méteres tükröt, egy kifinomult adatfeldolgozó rendszert és egy 3200 megapixeles kamerát kap majd, amely folyamatosan rögzíti az égbolt képeit.  A teleszkóp jelenleg építés alatt áll a chilei Cerro Pachónban. Amikor a műszer meglátja az első fényt, adatokat fog rögzíteni azokról a csillagokról és galaxisokról, amelyeket Rubin imádott. „Érdekes utazás volt az életem” – mondta egyszer. "Csillagász lettem, mert nem tudtam elképzelni, hogy a Földön éljek, és ne próbáljam megérteni az univerzum működését”. Élete során minden elérhető dijat elismerést megkapott kivéve a Nobel díjat.

Ehhez szeretnék csatlakozni azzal, hogy Dr Vera Rubin minden tiszteletre méltó, küzdelmes, és többször akadályoztatott munkája, engem is inspirált arra, hogy soha ne adjam fel. Magam is írtam tanulmányt a Világegyetem forgásáról, amely elgondolásom szerint azt idézi elő, hogy a Világegyetem összes anyaga forog, olyan megfelelő sebességgel, hogy a szélein állítólag fénysebességgel távolodnak a csillagok, galaxisok, ködök a végtelenség felé. 

Ezt a távolodást Hubble fizikus észlelte először, a fény vörös eltolódásával magyarázta, ami igaz, hogy ami távolodik, az vörös színűvé változik, a Doppler elv alapján. Ezért Hubble Nobel-díjat kapott.

Nem értek egyet a vörös eltolódással történő távolság méréssel.

A mérendő objektum fénye indulásakor más hullámhoszú (kék színű), mint a távolabb lévő, valamint nem egyenes úton halad a fény, mivel sok milliárd év alatt, rengeteg erős gravitációjú objektum mellett halad el, haladása nem lehet egyenes, a síkban és térben is elhajlik, tehát nem egyenes a látósugár, hanem térbeli görbékből áll.
Ezért a fénnyel történő távolságmérés a Világegyetemben nem hiteles.

A Világegyetem sík és forog, azért távolodnak a szélei, mert a közepétől kifelé növekvő sebességű centrifugális erő erre kényszeríti a benne lévő objektumokat. 
Ez is a gravitáció egy fajtája, amit a jövendő űrállomásokon fognak alkalmazni, hogy pótolják a földi gravitációt.

Vége a távolodásnak?   Jeles csillagászok szerint a sötét energia hatalmas erővel taszítja szét a világegyetemet, amely a végtelenbe távolodva kihűl, sok milliárd év után elenyészik. Ez esetben felmerül, hová tűnik a sötét energia, és hogyan keletkezett?  Szerintem ebben tévednek a csillagászok. 
A forgó Világegyetem tágulása nem végtelen, egy idő múlva a centrifugális erő és a sötét energia csökken a tágulás következtében. A síkban forgó Világegyetem összes anyagának gravitációja fánk alakú gyűrűben gyűjti össze a csillagok, ködök, galaxisok, fekete lyukak anyagát, és tovább forog, az idők végzetéig. 

A Világegyetem nem fog megszűnni, ahogyan azt a tanulmányomban írtam, amely elérhető: 
https://astronomyknowhow.hu/hu/a-vilagegyetem-nem-szunik-meg--mi-volt-a-nagy-bumm-elott-

Lambda-Cold Dark Matter Accelerated expansion of the Universe Big Bang inflation.jpg

A fenti ábra mutatja, hogy hogyan változott a Világegyetem a keletkezés után tölcsérré, majd ezután egy tányér képződménnyé, és végül sík formává változott.  A fenti kép művészi alkotás, de fizikailag igaznak tűnik, sőt a síkká való átalakulás már nagyon régen megtörtént, körülbelül 4 milliárd évvel ezelőtt. Hogy most pontosan mi van ott, vajon milyen síkban van a világegyetem, azt nem tudjuk, csak azt, hogy a jelenlegi műszerekkel nem tudunk görbületet mérni, tehát a Világegyetem sík alakú, és a kiterjedése végtelen.
A Világegyetem összes anyagai egymással kölcsönhatásban vannak, és forognak, különben nem is léteznének. A kölcsönhatás idézi és tömegük idézi elő,hogy gravitációjuk legyen. A gravitáció a Világegyetem legtitokzatosabb része. Én azt írtam régebben, hogy a graviton nevű golyócskák egymáshoz érintkezve idézik elő azt, hogy a gravitáció a fénysebességnek megfelelő gyorsasággal terjed. Ezt bizonyítja a Ligo és a Virgo gravitációhullám mérő berendezés is, érzékeli a gravitációt, de egy időben optikai műszerrel is meg tudjuk figyelni. Így méréssel igazolható, hogy a fény és a gravitációs hullám egy időben érkezik az észlelőhöz, a gravitációs hullám fénysebességgel.
Különleges megfigyelni a gravitációs hullámot okozó, például két fekete lyukat, amikor csatlakoznak egymással, majd egyesülnek. Ez azért is érdekes, mert több milliárd év távolságban történik, és az optikai műszerrel azt is látni, hogy cca. pár másodperc alatt történik a fekete lyukak egybeolvadása.  De az egyesülést ma nem láthatjuk, mivel az esetleg 100 millió vagy még több éve megtörtént, csak ahhoz kell idő még fénysebességnél is, amig észlelhetjük.
Hatalmas energiákról van szó, és szinte végtelen gravitációs erőkről, amelyek képesek egymást ilyen gyorsan kényszeríteni egyesülésre. Ez a gravitáció mértékének, erejének köszönhető, amelyet a fekete lyukak hatalmas erővel képeznek. Miközben a gravitáció a leggyöngébb erő a fizikában. Sajnos a fekete lyuk nem látható, mert olyan mértékű a gravitációja, hogy a fényt is maga felé hajlítja, elhagyni nem tudja, pedig igen érdekes lenne látni a fekete lyuk felületének, anyagának viselkedését, és színképelemzéssel vizsgálni az összetételét. Csak  a fekete lyuk körül forgó akkréciós korong vizsgálható színképelemzéssel.

A gravitáció már 100 éve a világ egyik legnagyobb csodája, és még mindig nem tudunk szinte semmit róla. Az elején már írtam, hogy az atom, az elektron, a Nap és a Föld hatással vannak egymásra, de még mindig nem tudjuk, hogy mi közvetíti a gravitációs energiát.

A megoldás az, hogy a gravitációt a világűrt kitöltő számtalan objektum gravitációs tere továbbitja. Ezért nem szükséges, hogy legyen külön gravitációs közvetítő anyag. A gravitáció formálja, alakítja a tér-időt, és korrigálja az abban lévő Föld, csillag, köd, minden égitest mozgását, alakját.  Ezt a gravitációs formáló erőt minden objektum saját maga körül alakítja ki, a körülötte lévőkkel erősen kölcsönhatva. De a gravitáció végtelen hatású, tehát minden hat mindenre, közel és távol is a Világegyetemben, miközben folyamatosan csökken az ereje, és mégis elégséges arra, hogy a Világegyetemet működtesse.
Olyan módon, hogy a gravitációs kölcsönhatásukkal, a Világegyetem minden anyagának olyan sebességgel kell forognia, mozognia, hogy kiegyensúlyozza a gravitációs erőt képező fekete lyukak vagy csillagok közötti hatást, a gravitációt, kölcsönhatással, hogy ne zuhanhassanak egymásba, hanem egymás körül forogva, akár évmilliárdokig éljenek.
De persze ütközhetnek is és akkor újraformálják a keletkezett új anyagot.
Tehát, van gravitációs erő, de nem szükséges a gravitációt közvetítő anyag.

Ezt a jelentős történést, mellyel megállapítom, hogy gravitációs közvetítő anyag nincsen, nem is volt, figyelembe kellene venni. Új megoldások és meggondolások kellenek a kölcsönhatások használatában, alkalmazásában, mérésében. Ezeket figyelembe véve teljesen új szabályzók kellenek, hiszen nincs gravitációs erőt közvetítő anyag, hanem csak gravitáció van, és ezek egymással kölcsönhatva alakítják a teret a Földön, a Naprendszerben, a Világegyetemben és talán azon túl is.

Bár az eddigi szép ábrák és számítások szerint, ha jól értem,
hiányzik a sötét energia, a Világegyetem 70% -os része, a sötét energia tömege?

Több mint 20 éve kutatják a fizikusok, és most sikerült megoldani, a világegyetemet széttaszító erejü, sötét energia keletkezésének módját. Jelen álláspont szerint, a Szupermasszív fekete lyukakból jön létre a sötét energia.
Ugyanakkor a szupermassziv feketelyuk tömege a Napnak több milliárdszorosa, ennek megfelelő nagyságú lehet a gravitációs hatása is. Nem tartom lehetetlennek, hogy ez a hatalmas szupermasszív  feketelyuk gravitáció lesz a döntő a Világegyetem későbbi történetében is.

Az Űr és a Világegyetem végtelen

Több mint 20 évvel ezelőtt azon gondolkodtam Stephen Hawking könyveit olvasva, hogy a Világegyetem végtelenségét hogyan tudnám megmagyarázni.  Azóta több idő eltelt, és mivel más, nálam nagyobb tudású csillagász, asztrofizikus nem jutott, saját vagy az enyémhez hasonló következtetésre, akkor úgy döntöttem, mégis közzé teszem, újszerű megközelítésemet, ötletemet a Világegyetem végtelen voltáról.

Az ismert Világegyetem keletkezését és létét sokan sokféleképp magyarázzák, bizonyítják, és közben az alapvető számok, a Világegyetem mérete, folyamatosan változnak. A Világegyetem mérete az állítólagos fénysebességű külső tágulás kapcsán fénysebességgel változik, nő. Ezért észleleteink, következtetéseink szintén fénysebességgel felülbírálandók, mivel amortizálódnak. Jellemzően az ismert Világegyetem méretét mindig egy irányban adják meg, 13,8 mrd fényév sugárirányban, de szerintem a Világegyetem térbeli, és ha egyik irányban 13,8 mrd fényév, akkor a másik irányban is 13,8 mrd fényév, sőt a tér minden irányában 13,8mrd fényév?? Nem beszél senki arról, hogy mennyi. 
A Világegyetem térbeli mérete 45 + 45 mrd fényév!

Jönnek új ötletek az asztrofizikusok által, új magyarázatokkal. De nem jutnak el az igazi következtetéshez.
Feltételezésem szerint nemcsak egy, ismert vagy ismeretlen, Világegyetem létezik. Csak addig látunk, ameddig a legjobb űrteleszkópunk, Hubble lát. Ma már létezik a James Webb is. De hogy azután, az ismert Világegyetemen kívül a semmi, vagy valami más is létezik, senki nem meri kimondani, feltételezni. Pedig van másik Világegyetem, amelynek anyagát a Déli sarki kutatók észlelik. És létezik multiverzum is. 
Én úgy gondolom, hogy az ismert Világegyetem méretétől függetlenül, egy végtelenül nagy anyagnak az atomi alkotórésze.  Az általam elképzelt végtelen Világegyetem – úgy gondolom - szintén egy még végtelenebbül nagyobb anyagnak az atomi alkotórésze. Ha a gondolatot folytatjuk és végtelen sokszor megismételjük, így makro pozitív irányban kiírhatjuk a végtelen jelet, és ez a magyarázat a Világegyetem végtelenségére, nem csak síkban, de térben és időben is.

Igen ám, de ha igaz a matematika, ha valaminek van pozitív és végtelen állapota, akkor
kell, hogy legyen másik, negatív irány is! 
Azaz a Világegyetemünket, Napot, Földünket, tárgyainkat, testünket alkotó, atomok nem bonthatók tovább, jelen ismereteink szerint? Holott ezek az atomok, végtelen sok kicsi univerzumból állnak.
Lehet, hogy ezek lennének, a húrok? 
Majd a sort és a gondolatot folytatva, a végtelen kicsi irányban egyre kisebb és még kisebb anyagokat feltételezve, és azoknak atomi alkatrészeit elgondolva, eljutunk a végtelen irányban a mikro és még mikróbb méretek és a végtelen, esetleg a húrok felé is!

Tudott dolog, hogy a matematika szerint a végtelenek a végtelenben sem találkozhatnak, így talán magyarázatot nyer a jelenleg erősen kutatott newtoni fizika és a kvantumfizika együttes magyarázata. Már megtörtént! Számomra, aki valaha ateista voltam, úgy hiszem, kell lennie egy végtelen tudatnak, „Teremtő”, -nek, amely létrehozta a fizikában és a matematikában nehezen magyarázható végtelent is, megalkotva annak Newtoni, Einsteini, Heisenbergi, és kvantumfizikai tulajdonságait, amely végtelen ideje, folyamatosan újraszületve létezik, volt, van és lesz!

A káosz és a káosz elmélet az újraszületés lételeme a Világegyetemnek, a születés és az elmúlás, a körforgás soha nem áll meg. A Világegyetem keletkezésekor létrejött atomok, anyagok mennyisége nem változott.
Valamint fénysebességel tágul!?
A Világegyetem megismerésének igénye soha nem áll meg, mint írom, a Világegyetem lehet végtelen.

​Komoly áttörés a gravitációs hullámok észlelésének technológiájában

Egy új detektor 4000-szer kisebb, mint a jelenleg használt detektorok, és képes felismerni olyan gravitációs hullámokat is, melyeket a LIGO és a Virgo nem, valamint meghatározni a helyüket.

Első fecske
2015-ben a Lézer-interferométer gravitációs-hullám megfigyelőközpont (LIGO) és a Virgo együttműködése lehetővé tette a gravitációs hullámok első közvetlen megfigyelését. A hullámok két szupermasszív fekete lyuk 1,3 milliárd éve történt összeütközésből eredtek, és 4 km hosszú optikai interferométerekkel detektálták őket, ahogy az esemény hullámokat okozott a Föld téridejében. 
Az UCL, a Groningeni Egyetem és a Warwicki Egyetem új tanulmánya azt vizsgálja, hogyan lehetne a legmodernebb kvantumtechnológiák és kísérleti technikák felhasználásával olyan detektort építeni, amely képes megmérni és összehasonlítani a gravitációs erőt, két helyen egyszerre, egyidejűleg. A kvantummechanika lehetővé teszi egy objektum számára - legyen az akármekkora méretű -, hogy egyszerre két különböző helyet foglaljon el a térben.
Annak ellenére, hogy ez ellentmond a megérzéseinknek, és közvetlenül ellentétes a mindennapi tapasztalatainkkal, a kvantummechanika szuperpozíciójának elvét kísérletileg igazolták neutronok, elektronok, ionok és molekulák felhasználásával is.

A tudósok által kifejlesztett új, a kvantumtechnológián alapuló detektor 4000-szer kisebb, mint a jelenleg alkalmazott detektorok, és a közepes frekvenciájú gravitációs hullámokat képes észlelni. Az érzékelő, melynek súlya körülbelül
10-17 kg, nanoméretű gyémánt kristályokat használ, a Stern-Gerlach interferometria segítségével kvantum-térbeli szuperpozícióba helyezve.

Ryan Marshman az UCL Physics & Astronomy és UCLQ szerzője elmondta:  „Már léteznek a szuperpozíció elvén működő kvantum gravitációs szenzorok. Ezeket az érzékelőket a newtoni gravitáció mérésére és hihetetlenül pontos mérőeszközök előállítására használják. A jelenlegi kvantumgravitációs érzékelők által használt kvantumtömegek sokkal kisebbek, atomi méretekről van szó, és a kísérleti munka halad az új interferometria technikák kifejlesztése felé, melyek ahhoz szükségesek, hogy készülékünkkel a gravitációs hullámokat is tanulmányozni lehessen.”

Szuperdetektor
“Megállapítottuk, hogy detektorunk a gravitációs hullámok LIGO és Virgo által érzékeltektől eltérő frekvenciatartományát is felfedezheti. Ezek a frekvenciák ma csak akkor érhetők el, ha a tudósok igazán hatalmas detektorokat építenek az űrben, több százezer kilométer méretű alapvonallal.”
Sőt, az érzékelőt fel lehet használni egy olyan detektorhálózat felépítésére, amely képes lesz kiszűrni a gravitációs hullámjeleket a háttérzajból. Ez a hálózat potenciálisan arra lehet alkalmas, hogy pontos információt adjon a gravitációs hullámokat létrehozó objektumok helyéről.
Sougato Bose, az UCL Fizika, Csillagászat és az UCLQ  professzora, a tanulmány társszerzője elmondta:  „Noha az általunk javasolt érzékelő ambiciózus, a jelek szerint nem létezik semmiféle alapvető vagy legyőzhetetlen akadály megépítésének útjában, a jelenlegi és a közeljövőben rendelkezésre álló technológiák használatával.”
„Az érzékelő megépítéséhez szükséges összes műszaki elemet létrehozták, alkalmazták már különféle kísérletek alkalmával a világ különböző  részein: a szükséges erőket, a szükséges vákuum-minőséget, a kristályok szuperpozícióba helyezésének módszerét.  A nehézség abból adódik majd, hogy mindet össze kell hozni egy kísérletben, ügyelve arra, hogy a szuperpozíció változatlanul megmaradjon.”
A tudósok a továbbiakban kísérleti szakemberekkel működnek majd együtt az eszköz prototípusainak elkészítéséhez. A munkát a Holland Tudományos Kutatási Szervezet, a Royal Society és a Mérnöki és Fizikai Tudományos Kutatási Tanács finanszírozta.

Felfedezhették az univerzum gravitációs háttérhullámát

Mai tudásunk szerint az Univerzumunk valószínűleg hemzseg a gravitációs hullámoktól, hiszen minden ütköző fekete lyukpárnak vagy neutroncsillagnak, minden összeomló szupernóvának és különösképpen magának az ősrobbanásnak, erős hullámokat kellett keltenie a téridőben.

Gravitációs háttérhullám a zümmögő!
Az ősrobbanás és egyéb említett események óta eltelt rengeteg idő miatt ezek a hullámok valószínűleg gyengék és nehezen észlelhetőek, de a tudósok szerint gravitációs háttérhullámot, egyfajta rezonáns „zümmögést” alkotnak, mely áthatja Univerzumunkat. A gravitációs háttérhullám mindazoknak a masszív és hatalmas eseményeknek a visszhangja, melyek Univerzumunk történelmében eddig lezajlottak, felbecsülhetetlen információ a kozmosz megértése szempontjából, de elképesztően nehéz észlelni.  "Hihetetlenül izgalmas látni, hogy ilyen erős jel emelkedett ki az adatokból. Mivel azonban az a gravitációs hullám, amelyet keresünk, megfigyeléseink teljes időtartamára kiterjed, gondosan és alaposan meg kell értenünk a zajt, ami körülvesz. Kizárhatjuk az ismert zajforrásokat, de még nem tudjuk megmondani, hogy a megtalált jel valóban gravitációs hullámokból származik-e. Ehhez további adatokra lesz szükségünk" - mondta el Joseph Simon, a Colorado Boulder Egyetem és a NANOGrav együttműködésének asztrofizikusa.
Izgatott tudósok, 80 cikk
A bizonytalanságok ellenére a tudományos közösség rendkívül izgatott. Több mint 80, a kutatásra hivatkozó cikk jelent meg azóta, hogy a csapat tanulmánya tavaly szeptemberben felkerült a tudományos ellenőrzést biztosító arXiv szerverre. 
A nemzetközi kutatók elemezték az adatokat, hogy megpróbálják cáfolni vagy megerősíteni az  eredményt. Ha kiderül, hogy a fellelt jel valós, akkor az a gravitációs hullámcsillagászat egy teljesen új szakaszát nyithatja meg, és teljesen új asztrofizikai jelenségekre deríthet fényt. A jel egy pulzár, vagyis halott csillag megfigyeléséből származik. Ezeknek a neutroncsillagoknak a pólusaikról rádióhullámok sugarai villannak fel periodikusan, miközben milliszekundumos sebességgel forognak, nagyjából olyan gyorsan, mint egy konyhai aprító. A felvillanásaik hihetetlenül pontosan időzítettek, ami a pulzárokat az univerzum talán leghasznosabb csillagaivá teszi. Időzítésük variációi felhasználhatók a navigációhoz, a csillagközi közeg vizsgálatához és a gravitáció tanulmányozásához. A gravitációs hullámok felfedezése óta a csillagászok természetesen ezek megkeresésére is felhasználják a pulzárokat. Ezt úgy teszik, hogy keresik a hibát.
A gravitációs hullámok ugyanis meghajlítják a téridőt, melynek nyomán elméletileg egy nagyon kicsit megváltozik a pulzárok által sugárzott, rendkívül sok tizedesjegyig precízen érkező rádióimpulzusok időzítése is.

Húzd meg - ereszd meg 
"A gravitációs háttérhullám megnyújtja és összehúzza a téridőt a pulzárok és a Föld között, emiatt a pulzárok jelei nyúlás fázisban valamivel később, összehúzás fázisban pedig valamivel korábban érkeznek, mint egyébként történne, ha nem lennének gravitációs hullámok" - magyarázta Ryan Shannon a Swinburne Műszaki Egyetem és az OzGrav együttműködés asztrofizikusa. 
Egyetlen szabálytalan ütemben villogó pulzár nem feltétlen jelent sokat, de ha sok ilyen égitest mutat korrelált mintázatot az időzítés változásáról, ez már bizonyítékot jelenthet a gravitációs háttérhullám létezésére. Az ilyen pulzárhalmazokat “pulzár időzítő tömböknek” hívjuk, és éppen ezeket figyelte meg a NANOGrav csapata, kiválasztva és együtt vizsgálva a Tejút 45 legstabilabb milliszekundumos pulzárját. A megfigyelés során nem azt a jelet észlelték, ami megerősíthette volna a gravitációs háttérhullám létezését. Ugyanakkor észleltek egy "közös zajnak" keresztelt jelet, ami Shannon szerint pulzárról pulzárra változik, de minden alkalommal hasonló jellemzőkkel rendelkezik. “Ezek az eltérések néhány száz nanomásodpercnyi eltérést eredményeztek a megfigyelés 12,5 éves lefutása során” - mondta el Simon. Más is lehet. Vannak más hatások is, melyek előidézhetik ezt a jelet. Például egy pulzár időzítési tömböt  egy nem gyorsuló referenciakeretből kell elemezni, ami azt jelenti, hogy a Földi referenciarendszerből minden adatot át kell ültetni a Naprendszer középpontjába, melyet baricentrumnak nevezünk. Ha a baricentrum, vagyis a Naprendszer összes mozgó tárgyának tömegközéppontja nincs pontosan kiszámolva, akkor hamis jelet kaphatunk. Tavaly a NANOGrav csapata bejelentette, hogy a Naprendszer baricentrumát 100 méteres pontossággal sikerült kiszámítaniuk. Hatalmas eredmény lenne, mivel a gravitációs háttérhullámok forrásai valószínűleg szupermasszív fekete lyukak. Amennyiben a megtalált jel valóban valamilyen rezonáns gravitációs hullámból származik. (SMBH).

Gravitációs hullám-eszköz
A gravitációs hullámok olyan jelenségeket is észlelhetővé tesznek, amiket nem tudunk elektromágnesesen észlelni, például a fekete lyukak ütközéseit. Segíthetnek megoldani az olyan rejtvényeket, mint a végső parsec probléma, amely azt állítja, hogy a szupermasszív és hypermasszív fekete lyukak, nem képesek egyesülni.

A további kutatások során akár az ősrobbanás után keletkezett gravitációs hullámokat is észlelhetjük, egyedi ablakot nyitva ez által a korai világegyetembe. "Ez a nanohertzes frekvenciás gravitációs hullámérzékelés felé tett lehetséges első lépés. Figyelmeztetném tudósokat, hogy ne értelmezzék túl az eredményeket. Úgy gondolom, hogy az elkövetkező egy-két évben további adatokat találhatunk majd a jel természetére vonatkozóan"- mondta Shannon. 

Más csapatok is igyekeznek gravitációs hullámokat találni a pulzáridőzítő tömbök segítségével. Az OzGrav a Parkes Pulzáridőzítő Tömb része, mely hamarosan közzéteszi 14 éves adatkészleteinek elemzését. Az Európai Pulzáridőzítő Tömb is keményen dolgozik, és a NANOGrav eredménye csak növeli az izgalmat és a várakozást, hogy valóban van mit keresni.
A kutatás a The Astrophysical Journal Letters folyóiratban  jelent meg.

…Kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás!

WMAP kép a mikrohullámú háttérsugárzás egyenetlenségeiről

A kozmikus  mikrohullámú  háttérsugárzás  az az elektromágneses  sugárzás, ami az egész Világegyetemet kitölti. Energiaeloszlása 2,725 kelvin  hőmérsékletű  feketetest-sugárzásnak  felel meg, melynek maximuma a mikrohullámú frekvenciatartományba esik: 160,4 GHz-nél (1,9 mm-es hullámhossznál) található.

Az ősrobbanás után nagyjából 380 000 évvel az atommagok és elektronok összeálltak atomokká, és a fotonok, a fény számára a világegyetem átjárhatóvá vált. A mikrohullámú háttérsugárzás ebből az időből származik, de a Világegyetem tágulása miatt, amelyet a vöröseltolódás jelensége igazol, a hőmérséklete lecsökkent. Ez a sugárzás az ősrobbanás komoly bizonyítékának tekinthető.

Tulajdonságai

COBE-műhold FIRAS nevű műszere által mért kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás spektruma. Ez a természetben legpontosabban mért feketetest-sugárzás. A mérési hiba kisebb, mint a görbe ábrázolásához használt vonal vastagsága.

A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás hőmérséklete az égbolton majdnem egyenletes (izotróp).
Szűz csillagkép irányában néhány ezred fokkal melegebb, mint az ellenkező irányban. A sugárzásnak ez a dipólus jellege megmagyarázható azzal, hogy a megfigyelő (azaz mi, tehát a Tejútrendszerünk) 627 km/s sebességgel mozog a sugárzás nyugvó rendszeréhez képest az említett irányba.
A sugárzás minden irányból egyenletesen érkezik hozzánk 1 százezredrész pontossággal.

Ennek megfelelően az égen mért sugárzás, amelyet jelenleg mérünk, egy gömbfelületről indult hozzánk, ahol a fotonok 13,7 milliárd évvel ezelőtt lecsatolódtak az anyaggal való kölcsönhatásról a korai világegyetemben, és csak most érték el a földi megfigyelőket. Ez bizony régen 13,7milliárd éve történt, valóban igaz, amit állítunk?

Vegyük alapul, hogy a fény, a gravitáció és a kozmikus háttérsugárzás hasonló anyagot képez, mint az ismert anyag. Az ismert anyag jellemzői a Világegyetemben jelen vannak, de nemcsak vonzzák egymást, de ütköznek is, amelynek során vagy egyesülnek, vagy megsemmisülnek.  Úgy vélem, hogy hasonlóképpen működik a Világegyetem többi összes anyaga, így a virtuális anyaga is. Így feltételezhető, hogy találkoznak egymással, egymás mellett haladnak, sőt egymáson áthatolnak. Ilyen esetben a fénynek és a gravitációnak sűrűn ütköznie kellene, amelynek során várhatóan új anyagok jönnek létre.
​Hasonlóképp jött létre a Világegyetem is a Nagy Bumm után, amikor elektronok és barionok plazmájából épült fel az első hidrogén atom, amely azóta is a Világegyetem minden ismert és nem ismert anyagának fő alkotó része.

Ha elfogadom, hogy csak áthatolnak egymáson, mint pl. a gravitációs téren áthatol a fény anyaga.
Mivel a gravitáció anyaga, a kvantált graviton rendkívül kis „golyókból” áll, az mindenképpen megváltoztatja a fény pályáját,
és ez valószínűvé teszi, hogy anyagában is változás történik, megváltozik a fény színe, pl. vörösre.
A pálya térbeni módosulások során hosszabb utat tesz meg térben a fény a megfigyelőig, mint a szemsugár egyenese,
így a fénnyel történő távolságmérés nem valós értékű.
A gravitáció, a fény, a kozmikus háttérsugárzás teljesen egy térben, a Világegyetemben, aktívan mozognak, így feltétlenül kell lenni közöttük kölcsönhatásoknak. A kölcsönhatások atomi, molekuláris változásokat idéznek elő a résztvevőkben, melyek még akkor is megtörténhetnek, ha még nem észleljük. 

A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás COBE és mérései szerint, és a WMAPszerint is, a Világegyetem nagyon közel van a síkhoz, az 1-hez.
Az Ia típusú szupernóvák közvetlen bizonyítékot szolgáltatnak a sötét energiára.
A távolodó égitestek radiális sebességét a színképvonalaik  vöröseltolódásából meghatározhatjuk.
Egy égitestnek Földtől  való távolságának meghatározása. 

A csillagászat egyik legnehezebb feladata. Standard gyertyákat kell találni olyan égitesteket, melyeknek abszolút fényessége ismert, így a kérdéses égitest fényességéből a távolsága meghatározható.
Standard gyertyák nélkül a Hubble-törvény  vöröseltolódás-távolság kapcsolata nem mérhető (nincs távolság adat).
Az Ia típusú szupernóvák a legjobb standard gyertyák a kozmológiai megfigyelések számára, mert nagyon fényesek, és csak akkor robbannak fel, ha egy öreg fehér törpe csillag eléri az elméletileg pontosan meghatározott Chandrasekhar-határt.
Ha a szupernóvák sebességét felrajzoljuk a távolságuk függvényében, akkor megkaphatjuk, hogyan változott a tágulás mértéke a Világegyetem történetében. Ezek a megfigyelések azt mutatják, hogy a Világegyetem tágulása nem lassul, ahogy az egy olyan világegyetemtől elvárható lenne, amelyben az anyag van túlsúlyban, hanem rejtélyes módon gyorsulva tágul. Ezt a megfigyelést egyfajta negatív nyomású energia feltételezésével lehet magyarázni, melyet sötét energiának nevezünk.
Az ősrobbanáskor lezajlott nukleoszintézis elmélete magyarázza meg, hogy milyen módon és milyen arányban alakultak ki a könnyű elemek, mint a hélium, deutérium és a lítium a korai Világegyetemben. A kozmosz nagy skálájú  szerkezetének elmélete azt magyarázza meg, hogy milyen módon alakult ki a Világegyetem szerkezete, a csillagok, kvazárok, galaxisok és a galaxishalmazok. Mindkét elmélet, azt sugallja, hogy a barionos anyag és a hideg sötét anyag csak a kritikus sűrűség mintegy 26-30%-a. A kritikus sűrűség az a sűrűség, melynél a világegyetem alakja sík (ez nem azt jelenti, hogy kétdimenziós, hanem hogy görbülete nincs).
A kozmikus  mikrohullámú  háttérsugárzás  COBE  és  WMAP műhold  általi  mérése szerint a Világegyetem  nagyon közel van a síkhoz. az 1-hez. Eszerint tehát a sűrűség  fennmaradó 70-74%-át  valamilyen  energiának  szolgáltatnia  kell.
A Hawaii Egyetem Csillagászati Intézetének munkatársai megfigyelték, hogy a „sötét energia” szétterül a Világegyetemben.
A csillagászok egy csoportja a galaxisok átlagos eloszlását és a mikrohullámú háttérsugárzás egyenetlenségeit vizsgálva bizonyítékot talált a sötét energia létezésére. Elképzelések szerint, hatása ellentétes a gravitációval. Igen, taszít! 

Újfajta gravitációs hullám jeleire bukkantak az univerzumban a csillagászok

Több nemzetközi konzorcium asztrofizikusai is egyszerre tették közzé eredményeiket, amelyek szerint újfajta gravitációs hullám jeleire bukkantak az univerzumban: olyan nagyon alacsony frekvenciájú jeleket észleltek, amelyekről azt feltételezik, hogy a galaxisunkon áthaladó, finoman rezgő gravitációs hullámokból származnak, ezek lehetséges forrásai pedig a szupermasszív fekete lyukak lehetnek.
Többek között az észak-amerikai Nanohertz Observatory for Gravitational Waves (NANOGrav) nemzetközi konzorcium asztrofizikusai is megtalálták a bizonyítékot a kozmoszt kitöltő, hosszú hullámhosszú gravitációs hullámok hátterére.
Tizenöt év adatait elemezve úgy gondolják, hogy ezeket a hullámokat a Nap tömegének akár több milliárdszorosát kitevő szupermasszív fekete lyukak hozták létre, amelyek egymás körül keringenek, mielőtt egyesülnének.
Viszont soha nem egyesülnek.
A fekete lyukak és más nagy tömegű objektumok térben való mozgása hullámokat hozhat létre az univerzumban, amelyeket gravitációs hullámoknak neveznek. 
A pulzárok szupernóva-robbanásban elpusztult hatalmas csillagok magjának ultrasűrű maradványai. Gyorsan forognak, miközben rádióhullám-sugarakkal pásztázzák a világűrt ,– így a Földről nézve úgy látszanak, mintha pulzálnának. A leggyorsabbak köztük az úgynevezett milliszekundumos pulzárok, ezek másodpercenként több százszor fordulnak körbe tengelyük körül, így rádiósugaraik – a világítótornyok fényéhez hasonlóan – periodikusan fel-felvillanó impulzusokként észlelhetők. Mivel impulzusaik rendkívül szabályosak, precíz kozmikus időmérőként használhatók.
A gravitációs hullámok a teret és az időt jellegzetes mintázat szerint nyújtják és szorítják össze, ami az impulzusok közötti időközökben olyan változásokat okoz, amelyek a megfigyelt pulzárok mindegyikénél korrelálnak.
Ezek a korrelált változások jelentik azt a sajátos jelet, amelynek észlelésén a NANOGrav dolgozik.
A közlemény szerint a NANOGrav korábban már felfedezett egy rejtélyes időzítési jelet, amely az összes vizsgált pulzárnál megfigyelhető volt. Ez azonban még nem volt elég erős ahhoz, hogy a tudósok az eredetét is megállapíthassák.
A másfél évtizedes gyűjtőmunka eredményeképpen most azt feltételezik, hogy ez a jel a galaxisunkon áthaladó, finoman rezgő gravitációs hullámokból származik.
„Ez kulcsfontosságú bizonyíték a nagyon alacsony frekvenciájú gravitációs hullámokra”
– idézi a közlemény Stephen Taylort, a Vanderbilt Egyetem munkatársát, a kutatás egyik vezetőjét, az együttműködés jelenlegi elnökét, aki szerint a felfedezés abszolút új ablakot nyit a gravitációs hullámok univerzumára.
Ellentétben a tünékeny, magas frekvenciájú gravitációs hullámokkal, amelyeket a LIGO (Lézer Interferométeres Gravitációs Hullám Obszervatórium) és a hozzá hasonló földi eszközök észleltek, ezt a tartós, alacsony frekvenciájú jelet csak a Földnél sokkal nagyobb detektorral lehetne érzékelni. Ezért a csillagászok galaxisunk egy részét hatalmas gravitációshullám-antennává „alakították át”, amihez 68 pulzárról gyűjtöttek adatokat.
Az ily módon létrejött detektort pulzáridőzítési hálózatnak nevezték el.

Einstein általános relativitáselmélete pontosan megjósolja, hogy a gravitációs hullámok hogyan hatnak a pulzárok jeleire.
A tér szövetének nyújtásával és összenyomásával a gravitációs hullámok kicsi, de kiszámítható módon befolyásolják az impulzusok ütemét. Egyes impulzusok a vártnál korábban, míg mások később érkeznek. Két különböző pulzárra mérhető eltolódások bizonyos mértékben összefüggnek, attól függően, hogy a két pulzár milyen távol látszik egymástól az égen.
A NANOGrav-kutatás egyre több bizonyítékkal szolgál az éves-évtizedes időskálán rezgő gravitációs hullámok létezésére.
Az adatok azt mutatják, hogy ezen hullámok lehetséges forrásai olyan kettős csillagrendszerek, amelyeknek tagjai a világegyetem legnagyobb tömegű fekete lyukai, tömegük több milliárdszorosa a Napénak, méretük pedig meghaladja a Nap és a Föld közötti távolságot. További kutatásuk segíthet megérteni a távoli galaxisok közepén összeütköző óriási fekete lyukakat és talán más egzotikus, alacsony frekvenciás gravitációshullám-forrásokat is.
A gravitációs hullámok első, 2015-ös, LIGO általi detektálásában az ELTE is részt vett, és hozzájárult a mostani NANOGrav eredményekhez is. Mint a közleményben írták, asztrofizikusok egész hada keresi ezt a gravitációshullám-jelet szerte a világon. Az ausztrál Parkes Pulsar Timing Array, a kínai Chinese Pulsar Timing Array, az európai European Pulsar Timing Array és az indiai Indian Pulsar Timing Array együttműködések több tanulmánya is utal ugyanennek a jelnek a jelenlétére.

Az ISS fedélzetén az anyag BEC állapota több mint egy másodpercig megmaradt, így példa nélküli esélyt adott a csapatnak a tulajdonságai tanulmányozására. A mikrogravitáció lehetővé tette az atomok gyengébb mágneses mezőkkel történő manipulálását is, felgyorsítva a hűtést és lehetővé téve a tisztább képalkotást.

Gravitációs gondolat kísérlet

Sok oldalon keresztül tárgyaltam, írtam arról, milyen nagy csoda a gravitáció léte, és sok új mérési módszert ismertettem az olvasóval. Még azt is állítom, hogy a gravitációnak nincs közvetítő anyaga, mert az szükségtelen. A Világegyetemben minden objektum és anyag önállóan és kölcsönösen gravitál, és ezért működik így, együtt a Világegyetem.
A Világegyetemben hatalmas mennyiségű anyag van, ezek mérete az atomtól a Szupermasszív fekete-lyukig terjedhet, aminek mérete több milliárd naptömeg.
De ezen kívül minden anyag méret és atom összetétel elképzelhető. Az óceánok vizében és a Föld anyagaiban, a Világegyetemben legtöbb a Hidrogén atom, de végtelen sokféle szilárd anyag is létezik. Egy közös bennük, mindennek van gravitációja és gravitációs kölcsönhatása, ebből következik, hogy minden anyag érzékeli az összes, a Világegyetemben lévő anyagot, atomot, csillagot, ködöt, galaxist.
Van egy új gondolatom. Az előző oldalakon a LIGO, VIRGO és az új, kvantum gravitációs hullám érzékelőt mutatom be.
Ezek csak érzékelők, nem elemzői a gravitációs hullámoknak.

Úgy vélem, hogy az eddigi érzékelők azt állapították meg, hogy minden érzékelő más frekvenciájú gravitációs hullámot detektál. Még nincs rendszer az összegzéshez, mindenki örűl ha észlel egy gravitációs hullámot.
A fent lévő képen jól mutatkozik egy gravitációs hullám, valóban. Úgy vélem, hogy a Világegyetem nemcsak síkban, de térben is (ezt egy kicsit nehezebb elképzelni) folyamatosan hullámzik. Igazából ez lehet a Világegyetem gravitációs hullámainak a háttérhulláma. Ez a háttérhullám folyamatos mozgásával okoz egy zümmögő hangot, ahogy a gravitációs hullámok metszik egymást.
Amit most zümmögő hangnak írok, annak nem ismerem a frekvenciáját, később műszerek ezt majd megmérik. De az bizonyos, hogy a lehetséges rezgésnek van hullámhossza, lehet zenei hang. A LIGO? VIRGO műszerek is érzékeltek hullámokat, de ilyen következtetésük nem volt.

Összegezve, ötletemet nem lehetetlen, hogy a Világegyetem zenél a gravitáció által, hiszen minden zene hullámokból áll. Valószínű, hogy minden anyagnak, más egyéni gravitációs hulláma és hangja van, esetleg ismeretlen anyag tartozik.

A fentiekben leírt, hosszú tudós tanulmányok, értekezések tárgyalták a graitáció különleges viselkedését. Azt is, hogy a gravitációs hullámokból sokféle lehetséges.
Az az ötletem támadt, hogy a gravitációs hullámokból nemcsak a létük dominál, azok egyben jelzések a még nem teljesen ismert tulajdonságaikra, és esetleg összetevőikre. Ezek a fizikai hullámjelzések alkalmasak arra, ha kellő mennyiség összegyűlt, akkor azokból más fizikai jellemzőkhöz hasonlóan, rendszerbe foglalt táblázatot készítsünk.
Ez a táblázat mutathatná a gravitációt előidéző fekete lyukak, neutron csillagok és más égi objektumok összeütközéséből, mozgásából, robbanásából és más fizikai adatokból következő ismert, és ami fontosabb, még nem ismert résztvevő anyagok tulajdonságait, anyagát és egyéb jellemzőit. Elképzelhető, hogy a táblázat birtokában, ha nem találunk hasonló jellemzőjű anyagot, akkor új anyagú, tulajdonságú objektumot észleltünk, ami új kutatásra indikál. Ezzel egy új fizikai, anyagi tudományág nyílna meg. Kibővítendő a gravitációs hullám érzékelők óriási lehetőségét a gravitáció megismerése tárgyában.

A szinképelemzéhez hasonlóan, egy gravitációs hullámhossz táblázat megmutatná, hogy milyen anyagokat vizsgálunk. Így ez a gravitációs hullámmozgás által keltett hang, kutatásra elemzésre felfedezésre is alkalmas lehet. De elképesztően érdekes elgondolni is, hogy a sokféle anyagból álló Világegyetem a sokféle frekvenciájú gravitációs hullám által keltett hang, egy óriási zenekarhoz hasonló.

Amit a gravitációs hullámmodell felfedett a neutroncsillagok szerkezetéről

A neutroncsillagok az univerzum legrejtélyesebb csillagpusztulási folyamata után fennmaradó szélsőséges fizikájú égitestek, melyek éppen, hogy csak megúszták, hogy a kétségtelenül legrejtélyesebb égitest váljon belőlük. Két, szinte elképzelhetetlen léptékű extremitás közé ékelődve, egyiknél sem kevésbé izgalmas, friss vizsgálatok alanyai.  

Új vizsgálati modell

A Birminghami Egyetem tudósai kifejlesztettek egy új gravitációs hullámmodellt, mellyel új információhoz juthatunk a neutroncsillagokról, pontosabban a modell feltárhatja azok szerkezetét és összetételét.

Árapály
A kutatás során a tudósok rájöttek, hogy a gravitációs hullámjelek segíthetnek a csillagokon belüli rezgések vagy oszcillációk felmérésében. Ennek oka az, hogy az erők anyagát deformálják a neutroncsillagoknak, melyek így rájuk jellemző frekvenciákon oszcillálnak, és ezek az oszcillációk egyedi adatokat kódolnak a csillagról a gravitációs hullámjelben. 

 „A neutroncsillagokat érő árapály erők továbbá gerjesztik a csillag belsejében fellépő oszcillációkat, betekintést nyújtva nem mindennapi belső szerkezetébe. A gravitációs hullámjelből származó rezgések mérésével olyan információt nyerhetünk ezen titokzatos égitestek alapvető természetéről és összetételéről, amely egyébként elérhetetlen lenne.”

Örökkévaló lehet az Univerzum egy új elmélet szerint

Jack Wilenchik megkérdőjelezi a Doppler-effektus működését a kozmológiában, így arra jut, hogy az Ősrobbanással kapcsolatos egyik legfontosabb bizonyíték is téves lehet, ami azt jelenti, hogy az univerzum statikus, vagyis nincs kezdete, sem pedig vége.

Progress in Physics című folyóiratban 2022-ben megjelent egy provokatív tanulmány, mely szerint nem történt meg az Ősrobbanás, ami azzal is jár, hogy az univerzumunk nem tágul, hanem egy állandósult állapotban létezik.
A hipotézis 
Jack Wilenchiktől, egy amatőr csillagásztól és jogásztól származik, aki mindezt a Doppler-effektus kritikai vizsgálata alapján fogalmazta meg.

A Christian Doppler által 1842-ben megfogalmazott Doppler-effektus az írja le, hogy a hullámok frekvenciája, beleértve a fényt és a hangot is, hogyan változik a megfigyelőhöz képest a hullámokat kibocsátó forrás mozgása szerint. A csillagászatban ez a hatás vöröseltolódásként valósul meg, amikor a galaxisok eltávolodnak tőlünk. Ez a megfigyelés az egyik pillér tehát, amely alátámasztja az Ősrobbanás-elméletet, amely lényege, hogy az univerzum egy rendkívül sűrű pontból indult ki, és azóta is tágul.
Wilenchik azonban épp ebben a pillérben látja a gyenge pontot, mivel szerint eleve kérdéses a vöröseltolódás és a térbeli mozgás közötti kapcsolat. Érvelése szerint a Doppler-effektus kozmológiára való alkalmazását soha nem igazolták kísérletileg oly módon, amely határozottan bizonyítaná, hogy a galaxisok ténylegesen távolodnak tőlünk.
A spektrométerek (például a Keck Obszervatórium) adatainak újraelemzésével, és az eredetileg Fritz Zwicky által 1929-ben javasolt fáradt fénymodell újragondolásával Wilenchik egy alternatív értelmezést javasol: a fotonok a hatalmas kozmikus távolságokat átszelve energiát veszítenek (vagyis ez vöröseltolódás oka), anélkül, hogy mindez a kibocsátó test mozgására, távolodására utalna.

A fáradt fény-hipotézis lényege tehát, mint az a fentiekből kitalálható, hogy a vöröseltolódás azért fordulhat elő, mivel a fény energiát veszít, amikor áthalad a kozmoszon.

Ha azonban ez igaz, akkor az univerzum valójában statikus – vagyis nincs kezdete, sem pedig vége, ami teljesen ellentétes a modern kozmológia alapvető felfogásával.

Wilenchik állításai túlmutatnak az Ősrobbanás megkérdőjelezésén, és egy radikálisabb elképzelés is következhet belőlük: Wilenchik lényegében ugyanis azt feltételezi, hogy a galaxisok és csillagok nem csak egymástól relatíve független entitások, amelyek az űrben lebegnek az ismert fizikai törvények szerint, hanem szerinte ezek az objektumok egy hatalmas, összefüggő szerkezet részei, amelyek örvény-szerű tulajdonságokkal rendelkeznek – egy forgó, spirális alakzattal.

Ehhez kapcsolódik Dr Vera Rubin elmélete,  amely szerint az atommag körül forog az elektron, a Nap körűl forog a Föld, tehát a Világegyetem is forog.

Magam is írtam több tanulmányt a forgó Világegyetemről, amely a forgásból következő centrifugális hatás által alakult át, a tölcsérből kiperemeződve, sík Világegyetemmé, összes anyagát megtartva.

Az ötlet az ősi kozmológiai koncepciókra vezethető vissza: régebben ugyanis az univerzumot gyakran egyfajta óriási, összekapcsolt spirálként képzelték el. Ezen nézet alapján a világegyetem minden eleme összekapcsolódik egy dinamikus, forgó mintázatban, míg a jelenlegi tudományos felfogás alapján tehát az űrben lévő tárgyak a gravitáció és más fizikai erők hatására mozognak.

Az talán nyilvánvaló, hogy a tudományos közösség jelentős szkepticizmussal fogadja ezeket az állításokat. A kritikusok, mint Stephen Holler, a fizika tudományának a docense, azzal érvelnek, hogy a Doppler-effektus nem csupán elmélet, hanem egy jól megalapozott tudományos elv, amely működését különféle területeken, a csillagászattól az orvosi képalkotásig számtalanszor demonstrálták. Holler külön kitér a Doppler-spektroszkópiára, valamint annak az alkalmazására a csillagászatban, ami segít megértenünk a csillagok és bolygók kémiai összetételét: a Doppler-spektroszkópia egy olyan módszer, amellyel a távoli égitestek által kibocsátott fény spektrális vonalait vizsgáljuk, és összehasonlítjuk azokat a Földön ismert kémiai anyagok spektrális vonalaival. Ha egy spektrális vonal eltolódik (vöröseltolódás vagy kékeltolódás formájában), az információt szolgáltat az égitest mozgásáról és kémiai összetételéről.

Saját véleményem megegyezik Wilenchik fentebb leírt, a Doppler elvet elmarasztaló véleményével. Igen, én is tapasztalom, hogy a mentőautó szirénája, amíg közelít, egyre erősebb, és amint távolodik, folyamatosan gyöngül. Ez a Doppler elv. Tévedésnek tartom azt, hogy a hang hatásra kifejtett, 330 m/sec méretet alkalmazzák a fénysebesség 300 000 km/sec összehasonlítására. És a fénysebesség Doppler hatását a Hubble állandóval vöröseltolódásként alkalmazzák.
A fáradt fény már túlhaladott hipotézis, a fénysebesség nem változik. De az lehetséges, hogy a vizsgált objektumtól érkező fény keletkezéskor hosszú hullámú (kék), később „lassul”, és átváltozik vörös színűvé. Azért történik ez a változás, mivel a fényhullám rengeteg, erős gravitációjú objektumokat megkerülve hosszabb utat jár meg, így a hosszabb útból következően erősebben vörös a fénye. Tehát nem bizonyos az, hogy a világegyetem tágul, fénysebességgel. A fénysugár hosszabb, amit igazolnak azok a tudományos mérések, amelyek a vöröseltolódás Hubble állandó többszöri változását mutatják, mintha változó sebességgel tágulna a világegyetem.

Többen azt írják, hogy a Nap tömegének milliárdszorosát kitevö a Szupermasszív feketelyuk. Ha ezt elfogadom akkor olyan óriás a szupermasszív fekete lyuk fizikai mérete, amit mindenképpen, de elsősorban a kitakarását müszerekkel látni kellene.

Hollósi Ferenc

Budapest, 2024.05.12.